Putyin hasznos idiótái és Európa kis Ribbentropjai
Anton Shekhovtsov
Vita: Féljünk a putyini Oroszországtól?
A 2014 novemberében kezdődött ukrán EU-párti tüntetések, amelyek végül Viktor Janukovics bukásához vezettek, eléggé réijesztettek Putyinra, akinek két oka is lehet a félelemre.
Először is attól tarthat, hogy az ukrán tüntetések sikere átterjedhet Oroszországra, és ott is erős utcai ellenállás szerveződhet vele szemben, elvégre 2012-ben már voltak jelentős tüntetések ellene.
Másodsorban az EU-val kötött ukrán megállapodás, amely a kijevi tüntetések fő oka volt, végképp kihúzhatja Ukrajnát az orosz érdekszférából. Sőt, Ukrajna ezek után akar a NATO-tagságot is megcélozhatja, ami pedig minden orosz nacionalista legnagyobb félelme.
![]()
Oroszország márciusi reakciója, a Krím megszállásával és a keleti részek lángba borításával, éppen ezért bár meglepő, de nem egészen váratlan esemény volt. Az orosz történelmi és geopolitikai egyetemi könyvek már a kilencvenes évektől kezdve folyamatosan megkérdőjelezték Ukrajna önállóságát, területi integritását. Putyin maga mondta 2008-ban az akkori USA-elnöknek, George W. Bushnak, hogy Ukrajna „nem is egy állam”, és Kelet-Ukrajna nem más, mint “orosz ajándék”. 2013 szeptemberében pedig Szergej Glazjev, Putyin egyik szája, maga nyilatkozta, hogy ha Ukrajna aláírná a megállapodást az EU-val, akkor nem zárható ki egy orosz beavatkozás, “ha a keleti régiók ilyen kéréssel fordulnak Moszkvához”. És láss csodát: a keleti régiók végül tényleg ilyen kéréssel fordultak Moszkvához, legalábbis az a szűk szeparatista kisebbség, amely vindikálja magának a jogot, hogy a keleti régiók nevében beszéljen.
Az orosz inváziót és a kelet-ukrán területek oroszpárti, szélsőjobboldali szeparatistáit ugyan elítélte az EU, de csak ímmel-ámmal, és semmiféle komoly ellenlépést eddig nem tudott kitalálni. Ráadásul az európai közvélemény sem egységesen ítéli meg az orosz beavatkozást: miközben a vezető pártok ugyan elítélik azt, a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok nyíltan Putyinnal szimpatizálnak.
Történelmileg sem a szélsőjobb és szélsőbal együttműködése, sem a területfoglalás nem újszerű. A hasonlóságot a harmincas évekkel nem lehet nem észrevenni: a Ribbentrop-paktum, amely náci és kommunista (német és orosz) érdekszférára osztotta Kelet-Közép-Európát. Putyin felszólítása, hogy az Orosz Föderáció katonai erőt fog alkalmazni Ukrajna területén, Csehszlovákia és Lengyelország 1939-es megszállására emlékeztet, amikor mind a berlini, mind a moszkvai diplomácia ugyanazzal indokolta lépését, amivel ma Putyin: azaz a határon túl élő nemzetrészek védelmével.
Sok magyarázat van arra, miért is támogatja ennyire hevesen Putyint az európai szélsőjobb és szélsőbal.
Az európai baloldal számos politikusa és gondolkodója, akiket joggal nevezhetünk Putyin hasznos idiótáinak, Oroszországban azon erőt látják, amely megbonthatja az USA dominálta unipoláris világot és félretolhatja a liberális világgazdasági modellt. Mivel a baloldal majd minden európai országban gyenge, s egyedül nem tudja elhozni a csodás szocialista jövőt, Oroszországban bízik, hogy majd az buktatja meg a liberalizmust és a kapitalizmust. Eközben nem látják be, hogy Oroszország nem csak kapitalista, de kleptokratikus állam is.
A szélsőjobboldal támogatásának okai is sokban hasonlóak. A legtöbb szélsőjobboldali part ugyanúgy USA-ellenes, mint a szélsőbaloldal. A szélsőjobboldal nem a szocializmus eljöttét várja, hanem a multikulturalizmus végét, és úgy vélik, hogy Putyin autoriter-konzervatív ideológiája lehet a liberalizmus alternatívája. Közben persze nem veszik észre, hogy a Kreml által nyomatott konzervatív kultúrideológia és az orosz kultúra mai állapota, lepusztultsága, vulgaritása között óriási ellentét van. A mai orosz mainstream-kultúra minden, csak nem keresztény és konzervatív.
Ezen kis Ribbentropok nem veszik észre, hogy Putyinnak csak arra kellenek, hogy belülről zilálják szét egyes EU-tagállamok politiáját, tegyék instabillá az EU-t magát. A cél látszólag ugyanaz: Moszkva és az európai szélsőjobb szét akarja verni az EU-t. De Moszkva számára ez csak egy eszköz arra, hogy magához tudjon kötni európai államokat. Míg az európai széljobb a szuverén nemzetállamokról álmodik, Moszkva azért akarja elsöpörni az EU-t, hogy éppen e szuverén nemzetállamok szuverenitását, területi integritását kezdhesse ki sikeresen. Oroszország úgy akar világpolitikai és gazdasági világhatalom lenni, hogy Európát orosz gazdasági vazallussá tenné. Amikor Putyin „Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó egységes Európáról“ szónokol, nem mond mást, mint a belga nemzeti bolsevik filozófus, Jean Thiriart, aki „Euró-Szovjet Birodalomról“ álmodozott. A kis Európa itt azonban Oroszország nyugati perifériája lehetne csak. A putyini egységes Európa Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó orosz kleptokrácia csak. Egy ilyen Európában a szabadságjogokat ugyanúgy felszámolnák, ahogy a mai Oroszországban már felszámolták.
Putyin célja egyértelmű: meghódítani Európát Lisszabonig. Ehhez nem kellenek ma már erős tankok, elég az energiafüggőség kijátszása, és a belső közvélemény megosztása különféle hasznos idióták és önjelölt Ribbentropok segítségével. Az a határozatlanság, amivel az EU az oroszok ukrajnai inváziójára reagált, szomorúan bizonyítja, mennyire nincs tisztában Európa közvéleménye a nagyon közeli és nagyon fenyegető orosz birodalmi tervekkel.
Anton Shekhovtsov
Vita: Féljünk a putyini Oroszországtól?
A 2014 novemberében kezdődött ukrán EU-párti tüntetések, amelyek végül Viktor Janukovics bukásához vezettek, eléggé réijesztettek Putyinra, akinek két oka is lehet a félelemre.
Először is attól tarthat, hogy az ukrán tüntetések sikere átterjedhet Oroszországra, és ott is erős utcai ellenállás szerveződhet vele szemben, elvégre 2012-ben már voltak jelentős tüntetések ellene.
Másodsorban az EU-val kötött ukrán megállapodás, amely a kijevi tüntetések fő oka volt, végképp kihúzhatja Ukrajnát az orosz érdekszférából. Sőt, Ukrajna ezek után akar a NATO-tagságot is megcélozhatja, ami pedig minden orosz nacionalista legnagyobb félelme.
Oroszország márciusi reakciója, a Krím megszállásával és a keleti részek lángba borításával, éppen ezért bár meglepő, de nem egészen váratlan esemény volt. Az orosz történelmi és geopolitikai egyetemi könyvek már a kilencvenes évektől kezdve folyamatosan megkérdőjelezték Ukrajna önállóságát, területi integritását. Putyin maga mondta 2008-ban az akkori USA-elnöknek, George W. Bushnak, hogy Ukrajna „nem is egy állam”, és Kelet-Ukrajna nem más, mint “orosz ajándék”. 2013 szeptemberében pedig Szergej Glazjev, Putyin egyik szája, maga nyilatkozta, hogy ha Ukrajna aláírná a megállapodást az EU-val, akkor nem zárható ki egy orosz beavatkozás, “ha a keleti régiók ilyen kéréssel fordulnak Moszkvához”. És láss csodát: a keleti régiók végül tényleg ilyen kéréssel fordultak Moszkvához, legalábbis az a szűk szeparatista kisebbség, amely vindikálja magának a jogot, hogy a keleti régiók nevében beszéljen.
Az orosz inváziót és a kelet-ukrán területek oroszpárti, szélsőjobboldali szeparatistáit ugyan elítélte az EU, de csak ímmel-ámmal, és semmiféle komoly ellenlépést eddig nem tudott kitalálni. Ráadásul az európai közvélemény sem egységesen ítéli meg az orosz beavatkozást: miközben a vezető pártok ugyan elítélik azt, a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok nyíltan Putyinnal szimpatizálnak.
Történelmileg sem a szélsőjobb és szélsőbal együttműködése, sem a területfoglalás nem újszerű. A hasonlóságot a harmincas évekkel nem lehet nem észrevenni: a Ribbentrop-paktum, amely náci és kommunista (német és orosz) érdekszférára osztotta Kelet-Közép-Európát. Putyin felszólítása, hogy az Orosz Föderáció katonai erőt fog alkalmazni Ukrajna területén, Csehszlovákia és Lengyelország 1939-es megszállására emlékeztet, amikor mind a berlini, mind a moszkvai diplomácia ugyanazzal indokolta lépését, amivel ma Putyin: azaz a határon túl élő nemzetrészek védelmével.
Sok magyarázat van arra, miért is támogatja ennyire hevesen Putyint az európai szélsőjobb és szélsőbal.
Az európai baloldal számos politikusa és gondolkodója, akiket joggal nevezhetünk Putyin hasznos idiótáinak, Oroszországban azon erőt látják, amely megbonthatja az USA dominálta unipoláris világot és félretolhatja a liberális világgazdasági modellt. Mivel a baloldal majd minden európai országban gyenge, s egyedül nem tudja elhozni a csodás szocialista jövőt, Oroszországban bízik, hogy majd az buktatja meg a liberalizmust és a kapitalizmust. Eközben nem látják be, hogy Oroszország nem csak kapitalista, de kleptokratikus állam is.
A szélsőjobboldal támogatásának okai is sokban hasonlóak. A legtöbb szélsőjobboldali part ugyanúgy USA-ellenes, mint a szélsőbaloldal. A szélsőjobboldal nem a szocializmus eljöttét várja, hanem a multikulturalizmus végét, és úgy vélik, hogy Putyin autoriter-konzervatív ideológiája lehet a liberalizmus alternatívája. Közben persze nem veszik észre, hogy a Kreml által nyomatott konzervatív kultúrideológia és az orosz kultúra mai állapota, lepusztultsága, vulgaritása között óriási ellentét van. A mai orosz mainstream-kultúra minden, csak nem keresztény és konzervatív.
Ezen kis Ribbentropok nem veszik észre, hogy Putyinnak csak arra kellenek, hogy belülről zilálják szét egyes EU-tagállamok politiáját, tegyék instabillá az EU-t magát. A cél látszólag ugyanaz: Moszkva és az európai szélsőjobb szét akarja verni az EU-t. De Moszkva számára ez csak egy eszköz arra, hogy magához tudjon kötni európai államokat. Míg az európai széljobb a szuverén nemzetállamokról álmodik, Moszkva azért akarja elsöpörni az EU-t, hogy éppen e szuverén nemzetállamok szuverenitását, területi integritását kezdhesse ki sikeresen. Oroszország úgy akar világpolitikai és gazdasági világhatalom lenni, hogy Európát orosz gazdasági vazallussá tenné. Amikor Putyin „Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó egységes Európáról“ szónokol, nem mond mást, mint a belga nemzeti bolsevik filozófus, Jean Thiriart, aki „Euró-Szovjet Birodalomról“ álmodozott. A kis Európa itt azonban Oroszország nyugati perifériája lehetne csak. A putyini egységes Európa Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó orosz kleptokrácia csak. Egy ilyen Európában a szabadságjogokat ugyanúgy felszámolnák, ahogy a mai Oroszországban már felszámolták.
Putyin célja egyértelmű: meghódítani Európát Lisszabonig. Ehhez nem kellenek ma már erős tankok, elég az energiafüggőség kijátszása, és a belső közvélemény megosztása különféle hasznos idióták és önjelölt Ribbentropok segítségével. Az a határozatlanság, amivel az EU az oroszok ukrajnai inváziójára reagált, szomorúan bizonyítja, mennyire nincs tisztában Európa közvéleménye a nagyon közeli és nagyon fenyegető orosz birodalmi tervekkel.